Művészet és kereskedelem - nem eladható, nem eldobható, nem lecserélhető

(avagy egy ajakbalzsam emelkedése a pirított kenyeres oltáron)

A csészébe ömlő kávé barna sugara úgy zuhan, mint egy megkésett vallomás, egy vasárnapi reggelen, amikor mindenki hallgat és az éhségtől senki sem nyugodt. 

A pirítósok egymáson tornyosulnak, mint egy hűséges szobor, nyögik a világ terhét és rajtuk trónol egy csésze, benne: nem reggeli, nem cukor, nem tejhab. Hanem kávé egy ajakbalzsammal. Hengerforma, arany gallérral - Nora Beauty. Egy tárgy, amit a boltban veszünk, de most valahogy mégis: relikvia. 

Nem eladható? Dehogyisnem. A képek épp azt súgják, hogy kell neked. Mégis: valami ellenáll. Mert ez nem a tipikus termékfotó. Nincs benne túltolt ragyogás, nincs benne mesterkélt utómunka-mosoly. Csak kenyér, porcelán és kávé - és ez a kis rúzsszerű szépség, ami most nem egy női táska sarkában fekszik, hanem egy rituálé kellős közepén. Mint egy szent tárgy, amit nem használnak, hanem tisztelnek. 

Szomjas vagyok. Nézem a fotót, a konyhában próbálom megfejteni, hogy a kenyér miért lett torony, a csésze miért oltár, és a kávé miért esőzteti, ha egyszer nem kint vagyunk, hanem bent a konyhában. A válasz? 

A válasz az, hogy nem minden az, aminek látszik, de ami igazán számít azt nem lehet lecserélni - giccses tudom, de szeretem.

Ezt az ajakbalzsamot, a reggeli kávét, a pirítóst. A pohár vizet. Lehetne mind egy a sok közül, de nem az. Mert most egy gondolatot hordoznak:  nem lecserélhető. Olyan, mint a szerelem utáni csend, vagy mint egy régi barát hangja, amit már ezer éve nem hallottál, mégis rögtön felismered. Pont olyan.

A színek visszafogottak, a tárgyak hétköznapiak... és az összhatás? Zavarba ejtően bensőséges.

Ez líra. Egy darabka ellenállás a gyors-fogyasztás korában. A kenyér nem divatlap, de stabil. A kávé nem reklám, de él. A víz mindig kell és az ajakbalzsam? Nem harsány, nem mozdul. Kell.

Itt jön a képbe az, amit sokszor én is elfelejtek: hogy a használati tárgyaink tükröznek és emlékeznek ránk. Hogy a reggeli mozdulatokban ott az egész hét, hogy ami egyszer fontos és hasznos volt, az nem válik automatikusan szemétté. A látásmód se. Az érzés se. Ezért bár eladható a termék, mégsem eladható, ha érted mire gondolok. Nem lecserélhető. Ott van a reggeli csészében, ott a kenyéren pihenve, mozdíthatatlanul. Ez az, amit megtartasz. Amit nem tudsz elfelejteni, csak eltenni. Olyan, mint egy becsúszott cetli, rajta egy név, amit már nem mondasz ki, de még mindig tudod, hogyan ejtenéd. 

Ez a történet. Nem akarom lenyomni a torkodon, miért született a fotó, csak odakacsint, mint a régi szerető, akivel már nincsenek kérdések, csak reflexek és csöndes emlékek. Az a fajta szépség, amit megélni jó volt. 

Szerelem-termékfotó, mert nem a csók a lényeg, hanem a mozdulat, ahogy előtte odanyúlsz érte. 

Szerelemdrand, mert nem csak elcsábított, hanem ott is tartott. Rácsapódik a mindennapokra, megfesti, amit nem akartál látni, eláztatja azt is, amit rejteni próbálsz. Nem vágygerjesztés ez, nem sminkes trükk, se nem photoshop. Ez egy vállalás, hogy széppé tegyek valamit, ami amúgy csak funkcionális, miközben belehelyezem egy olyan térbe, amire nem számítottál, arra gondolva ettől majd te is kicsit úgy érzed magad, mint én, amikor csodálkozóan nézem csak és figyelem mit akar elmondani magáról. Persze rólam is árulkodik - sokszor és sokat.

Nem eladható, nem eldobható, nem lecserélhető. Nem lecserélhető. Ott van a reggeli csészében, ott a kenyéren pihenve, mozdíthatatlanul. Ez az, amit megtartasz. Amit nem tudsz elfelejteni, csak eltenni. Olyan, mint egy becsúszott cetli, rajta egy név, amit nem mondasz ki, de még mindig tudod, hogyan ejtenéd.