Álarcok alatt

Reggel a tükörben néztem magam, és nem láttam mást, csak szilánkokat. Nem magamból, hanem abból, amit mások várnak. 

Egy villódzó képernyő fényében ülök, a "Content is king" mantrát szajkózó algoritmusok árnyékában. A kezem reszket a "feltöltés" gomb felett, de nem tudom, miért. Talán azért, mert nem akarok egy lenni azok közül, akik táncolnak a kamerának, akik gyártanak egy látszat valóságot és mehet a világba.

Mintha az élet valami örökös vásári komédia lenne.

A TikTok és az Insta ma olyan, mint a modern cirkusz. De itt nincsenek porondmesterek, csak végtelen görgetés. Egy idióta majom vagy, ha nem ugrasz a táncra, és egy meg nem értett alkotó, bármi és bárki vagy, ha kiállsz a körből. Mindkettő visszhangot kelt, de egyik sem a tiéd.

A személyes betekintés? Kamu. Olyan, mint egy vitrinen keresztül bámulni egy halott pillangót: a színek ott vannak, de az élet már régen elillant. Nem akarom, hogy a történeteim egy 15 másodperces összevágásban essenek darabokra, mintha az életet is darálni kellene. 

Nem akarom a gyönyörű káoszomat egy mesterséges soundtrack alá feszíteni, amely jobban illene egy energiaital-reklámhoz, mint az igazságomhoz. Nem vagyok hajlandó álarcot húzni, hogy eljátsszam azt a "valódi énemet," amit mások szeretnének látni.A világ már így is elég zajos. Miért kellene még egy rigmus a kaotikus kórushoz? Ha énekelek, az az én dallamom lesz, nem egy trendek által megkövetelt refrén. Ha megmutatom az életemet, az nem azért lesz, hogy a nézettségért áruljam ki magam, hanem hogy valami valódit hagyjak magam után – valamit, amit nem lehet összenyomni csak egy függőleges képarányba.Így hát itt vagyok, a görgetés peremén, és nemet mondok. Azt hiszem, jobb lesz így. Ha valakinek szüksége van rá, megtalál a történeteimben, nem a műsoromban. És ha nem talál meg? Az is rendben van. A csendben mindig ott lapul valami igazság.