Ember a fotográfiában, avagy hello én

...metafora arra, hogy miként próbál az ember irányítani, de végső soron összegubancolja azt, amit nem lehet irányítani. Nem a fényről írok, bár azt is össze lehet kuszálni és irányítani.
A fotográfia olyan művészeti ág, amely mindig szoros kapcsolatban állt a valósággal, hiszen az, amit lencséink elé helyezünk, a mindennapjaink része, a gondolataink pixelekbe sűrítése. Ez a valóság azonban, különösen a mai világban, gyakran mesterséges, manipulatív hatásokkal vegyül. Ezt a kettősséget próbáltam megragadni a cérnasorozatomban, amely a természet és az emberi beavatkozás feszültségét igyekezett ábrázolni.

A képeken megjelenő termések a természet tiszta, eredeti formái, amik önmagukban az élet szimbólumai. Mégis, ahogy a cérnaszálak szövik át őket, egyfajta mesterséges burkot kapnak, amely azt sugallja, hogy az ember folyamatosan próbálja keretek közé szorítani, irányítani és újraértelmezni a természetet és önmagát is, illetve ember a másik embert is. A színes cérnaszálak mechanikus merevsége, néha lazasága zavaró hatással tolakodik – mintha ezek a szálak védelmeznék, de egyúttal meg is fojtanák azt, amit eredetileg szabadnak és spontánnak kellene hagyni - az alkotó lelkét.

A képeken megjelenő termések a természet tiszta, eredeti formái, amik önmagukban az élet szimbólumai. Mégis, ahogy a cérnaszálak szövik át őket, egyfajta mesterséges burkot kapnak, amely azt sugallja, hogy az ember folyamatosan próbálja keretek közé szorítani, irányítani és újraértelmezni a természetet és önmagát is, illetve ember a másik embert is. A színes cérnaszálak mechanikus merevsége, néha lazasága zavaró hatással tolakodik – mintha ezek a szálak védelmeznék, de egyúttal meg is fojtanák azt, amit eredetileg szabadnak és spontánnak kellene hagyni - az alkotó lelkét.

Ez az emberi irányítás-vágy és a természet szabadságának szükségszerű összefonódása tükröződik a mai világban - ez az, amit érzékelek belőle-, különösen az MI gyors térhódítása közepette. Fotósként gyakran állok szemben azzal az elvárással, hogy alkotásaimnak precízek, kontrolláltak és tökéletesek legyenek - ez erősen az én elvárásom is, de a közösségi média elvárásai is. Az állandó verseny a figyelemért és az algoritmusok által irányított világ mind erősíti ezt az irányítási kényszert. Egyre kevesebb tér marad a hibázásra, az improvizációra, vagy arra, hogy egy kép egyszerűen csak legyen, a maga tökéletlenségeivel együtt - igyekeztem a képekben koszt is hagyni.A mesterséges intelligencia (MI) gyors fejlődése új kihívásokat és kérdéseket vet fel. Vajon meddig tartható fenn az emberi kéz értéke, ha az MI képes néhány kattintással létrehozni egy „tökéletes” képeket? Az MI által generált képek gyakran lenyűgözően szépek, látni fogjátok a bejegyzés vége felé, szinte hibátlanok, de valami hiányzik belőlük: a lélek, a hibák szépsége, a spontán pillanatok varázsa, az emberi elme kuszasága. Nem a túltolt, csak az finom utalás a valamire... Az MI által alkotott fotók – bármilyen látványosak is – sosem tudják adni azt a mélységet, amit egy fotós személyes kapcsolata hoz létre a környezetével, ahogy az alkotói folyamatot sem. Egy teljesen más keretben működő gondolkozást igényel - mintha kimértebb is lenne, szabálykövető is.Ezek a változások ösztönöztek arra, hogy újragondoljam a saját vízióm és a fotográfia lényegét. A fotózás sosem volt csupán a valóság másolása – sokkal inkább annak értelmezése. Talán azért sem, mert nem létezik valóság, ahogy igazság sem. Ahogyan a fonalak keretbe zárják a terméseket, a SM világa és mesterséges világ is keretek közé szorítani a gondolkodó elmét, de ez a kísérlet mindig kudarcra van ítélve - bízom benne nem gondolom rosszul, helytelenül. Az ember természete és a természet természete végtelenül változatos és kiszámíthatatlan, és éppen ez az, ami megkülönbözteti az emberi alkotásokat a gépektől. A fotográfus lényege az, hogy a vélt vagy valós valóság egy szegmensét megragadja, de ezt mindig szubjektíven, saját nézőpontján keresztül tegye.A cérnasorozat elkészítése során meg akartam ragadni ezt a feszültséget: a természet és a mesterséges/manipulatív világ találkozásának pillanatát, a kontroll és a szabadság közötti egyensúlyt. A képek készítése közben arra gondoltam, hogy mi emberek mennyire törekszünk a tökéletességre, ugyanakkor mennyire szeretnénk megtartani a kapcsolatot a természetes dolgokkal és mennyire szeretnénk ön-azonosak lenni. A cérnák játékos feszessége, az árnyékok és fények játéka mind ezt a kettősséget tükrözi. A fények és árnyékok által kialakított ívek pedig az idő múlására is utalnak – arra, hogy mennyire múlandó a pillanat - még akkor is, ha bizonyos értelemben ezek a fotók megtervezettek, ahogy egy jó reklám szlogen is.Gyors és látványos eredményeket akar. De a valódi fotózás számomra nem erről szól. El is érkeztünk a mondandóm lényegéhez.Ahogyan a természetben minden fokozatosan formálódik, úgy a alkotónak is időt kell adnia magának arra, hogy elmélyüljön egy témában, hogy megérintse a pillanat varázsa, hogy jöjjön az a mindent elsöprő pillanat, amiben minden mindegy, csak fényképezőgép legyen a fotós kezében, vagy egy alkotásra alkalmas eszköz. Az hiszem ez az, amit nem lehet siettetni vagy gépekkel helyettesíteni. A technológia lehet eszköz, de soha nem helyettesítheti az emberi érzékenységet és látásmódot. Nem képes pont úgy gondolkodni, mint "ÉN". Nem pont úgy húzza a cérnaszálakat és oda, ahova én szeretném, ahogy az épp aktuális vágy, lelkület viszi. Végül nézzük a tökéletes képet, amit az MI hozott létre, de nem pont úgy ahogy én gondoltam, helyette ad egy hasonló látványt, amivel bár képes vagyok azonosulni, valahogy mégsem olyan, mint aminek elképzeltem.

A természet, az ember és a technológia közötti kapcsolat mindig is megkérdőjelezhető lesz, de a fotózás művészete pontosan abban rejlik, hogy ezeket az ellentmondásokat megörökítse, és emlékeztessen minket arra, hogy a világ tökéletlenségei, az elménk, a lelkünk, a testünk ráncai teszik igazán széppé és emberivé az alkotásainkat.