Tárgyábrázolás

finom lavírozás - délutáni kávéhoz - a tárgyábrázolás és az érzelmi narratíva határán. 

Van a barna, amii olyan, mint egy hajnal előtti presszó - egy nyitva felejtett gondolatt az ablakpárkányos. 

Mellette a narancs, amitől megemelkedik a tér, és egy piros, ami nem kérdez, csak beborít. Az egyikük dől, a másikuk pihen, a harmadik úgy áll, mint egy gondosan összeszedett nap. 

Tócsa alattuk - mintha

 visszanéznének rám.

Mintha én is benne lennék...

A lila háttér: biztonság. 

Az átmenet: az a kis bizonytalanság, amit titokban szeretek. 

A tócsa - az lehetek én is. 

Szépen elterülök, 

és végre nem kell megfelelnem, 

csak látszódnom.

Az első három kép nem lett jó. 

Rossz társítások, figyelmetlenség, mint amikor nem hallom meg 

rögtön, mit mondtak róluk. 

De újra beállítottam mindent, és egyszer csak belesimult a napba az egész.

Mint amikor végre hallgatni tudsz, nem csak nézni. 

Az életem széttartó, kusza, tele túl sok aprósággal. 

De amikor egy termék megáll a fényben, akkor én is megállok.

Rendezni próbálom magamban, 

ami máskor szétesik.

A reszelő - ott van külön, mint egy félmondat, ami mégis fontos. 

Nem hivalkodik, de pontos. 

Mint egy ajándék, ahogy a fotózás is az nekem. 

Mert ez a csend az enyém. 

Itt rend van. Itt lehet figyelni. 

A színek már nem színek - érzések. 

Itt lehet szép lassan mondani, amit máskor nem tudok. Nem tudom, ezek termékfotók-e. Nekem inkább lenyomatok. Nyugalompontok. 

Apró tükördarabok, amikből össze tudom rakni magam. 

Szeretem a megszokott dolgokat, mert bennük valahogy mindiig én is helyet kapok. 

Ez nem termékfotó. Ez én is vagyok, ahogy rendet rakok. Ahogy próbálok szépen gondolkodni a világról és azt szépen láttatni. 

És ha van benne valami, amitől működik, akkor az nem csak a lila szín, hanem a figyelem. És talán azért is lett ilyen, mert a szívemhez nagyon közel áll. Ilyenkor minden ismerős - és végre minden nyugodt.