Nem akartam termékfotós lenni

(avagy hogyan beszéltek hozzám a tárgyak, amikor senki más nem szólt)

Mert nem akartam termékfotós lenni.

Csak fotós akartam maradni, bármi áron.

Még akkor is, ha csak egy pohár állt előttem. 

Nem tudtam, hogy termékfotós leszek.

Azt hittem, csak unatkozom. Hogy csak figyelek. Hogy csak gyakorlok.

Hogy ez csak egy próba. Egy kis szünet a nagy képek előtt. A nagy képek, amik majd jönnek, valahonnan kívülről.

A négy fal közt voltam.

Nem utaztam, nem volt modell, nem volt brief, nem volt tét.

Csak a tárgy és én.

Mintha lett volna valami dolguk velem.

Mintha valamit vissza akartak volna mondani.

Akkor még nem hívtam őket terméknek.

Nem akartam termékfotós lenni.

De az lettem.

Mert kiderült, hogy a tárgyakban is ott a történet – csak halkabban.

Hogy a márka is meg tud szólalni, ha megszólítom.

És most, évekkel később, újra nézve ezeket a fotókat, látom a keret mögött a koncepciót. 

Még mindig ugyanazt keresem:

azt az első, ösztönös rácsodálkozást.

Amikor a tárgy nem szerepelni akar, csak létezni.

És én megfigyelek - irányítok,

irányítok és megfigyelek. 

Most már tudom, hogy minden tárgy hordoz magában valamit.

Egy mondatot, amit nem tud kimondani magától – csak ha megvilágítom.

Most már tudom, hogy nem csak a modell lehet élő,

nem csak az ember arcán ül ki a történet –

hanem egy terméken is. 

Mint amikor gyerekként túl közel hajoltam valamihez, amit nem értettem,

de mégis meg akartam érteni –

egy kavicsot, egy gombot, egy poharat, egy üres fehér lapot.

És most, felnőttként, valami hasonlót próbálok rekonstruálni:

azt a tiszta tekintetet, mielőtt megtanították volna, mi micsoda és milyen funkciója van. 

Most már tudom, hogy nem baj, ha a kép nem kiabál.

Hogy a csönd néha meggyőzőbb, mint a tökéletes szimmetria.

És ha egy kép tud valamit mondani egyetlen mozdulat nélkül,

akkor talán én sem tűnök el teljesen a kattintás mögött.

És néha, amikor visszanézem ezeket a régi képeket –

amik akkor csak „gyakorlatok” voltak,

csak „kísérletek”,

csak „majd egyszer jó lesz valamire” fotók –

akkor újra és újra jön a felismer:

ezekben a képekben már ott volt minden.

Már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni.

A kompozícióban ott volt az arányérzékem.

A fényben a türelmem.

A szögben a tiszteletem.

A tárgyban a történet, amit meg akartam hallani. 

És elmesélni.