Kávéház nélküli, erős fekete – majdnem káosz

Ez tehát a címlap

kerek

muzeális-értékű

az időben átértékelődő életmű

ez egy egyszintes szerelem

variációk egy témára

szemez a blablabla

A MODERN JÓ BEFEKTETÉS

én vagyok, vagy legalábbis az, amit most látni engedek magamból – darabokban, rétegenként, mint ez a kép. Ragasztott valóság, tépett mondatok. Ez tehát a címlap – rólam, helyettem, velem. Kávé nélkül és maradékgondolattal, hogy még a reggeli fény is megcsömörlik. Kerek – mondják. A világ, az élet, a nap, de bennem most minden éles és szögletes és kerek is. A kanál hideg, a kupakja arany, de műanyag, mint az emlékeim egy része. A húsz forintos az asztalon forog, mint egy döntés, amit rég meg kellett volna hozni, de még mindig vacillálok. Kerek. Lehet, hogy csak én vagyok megtörve.

Muzeálisértékű – talán én is az vagyok. Egyre többször érzem magam úgy, mintha nem ebbe az időbe tartoznék. Mintha a bennem zajló életművet már mások értelmeznék, visszamenőleg, mintha meghaltam volna, és ők bontanák ki a szalagcímek közül az értelmet. Én meg csak ülök itt, ragasztgatok, és figyelem, ahogy a pillanatok újrahasznosulnak. 

Ez egy egyszintes szerelem. Térdmagasságig érő, álmokra nem emlékező, de még mindig valóságízű. A plafont alulról nézem, nem mert fekszem, hanem mert ott tart ez a fajta érzés – alacsony, de elkerülhetetlen. 

Variációk egy témára – minden nap másképp mondom ki, hogy „szeretlek”, de a jelentése már nem rezzen.

Szemez a blablabla.

A falakról, a képernyőből, a reklámokból, a múltból. Próbálok hallgatni, próbálok látni. Néha úgy érzem, az élet is csak háttérzaj egy régi szövegben, amit senki nem írt meg rendesen, csak odavetett, hogy majd egyszer értelme lesz. Hát most próbálom értelmezni. 

A modern jó befektetés – az vagyok, ha elég jól tudom magam tálalni. Hülyeség. Nem vagyok.

Ha tudom, hova kell ragasztani a szomorúságot, hova a vágyat, és mit takarjon el a rózsaszín papírdarab az vagyok?  Befektetés vagyok az időbe, a múltba, és néha a jövőbe is – ha merem? És közben csak ülök itt, egy kép előtt, amiben én vagyok.

Ragasztva, tépve, csiszolva – de őszintén.

Ez tehát a címlap. És én benne vagyok. Vagy csak belelátsz.